Kenutúra

Tápió – Hajta – Zagyva, kenutúra

Megvettem életem első hajóját,  három személyes, tizenegy éves, sötétkék színű  túra kenut Szadáról. Én vagyok, a második tulajdonosa. A végeiben kialakított zárt légzsákok elsüllyeszthetetlenné teszik. Az ülések csavarral rögzítettek, kivehetőek. Ez fontos a továbbiakban, ha benne akarok aludni. Alapvető felszerelésként, két evezőt, melyek a méretemnek pont megfelelő, egy mentőmellényt, és leszedhető kerekű sólya kocsit.

Istvánnal, este már a térképeket tanulmányoztuk, részleteket nyomtatott ki, a másnapi induláshoz. A terv. Indulás Farmosról, a vármegye hídjától, a Hajta patakon. A Szelei határban a Tápióba jutunk, majd a Zagyva következik. Ez már egy nagyobb folyó. Erről Szolnoknál a Tiszába jutunk. Másfél napos, egy kint alvásos rövid kis próbaút. Ezzel az úttal a szórakozáson kívül a következő céljaim voltak. Ismerkedni a kenuval. Fordulékonyság, súly, térfogat, pakolási lehetőségek. Az eddigi hátizsákos gyalogtúráimhoz képest, a Vizi túrákra más felszerelést viszek. Többet. A hajóban elfér, a víz elviszi, nem nekem kell cipelnem. Amit nem viszek bakancsos túráimon, bogrács, serpenyő. Ezeket fiatalabb koromban még vittem magammal, de most már meg gondolom, mit teszek a zsákomba.  A mentőmellény kötelező, a sólya kocsi ajánlott. Ezeken kívül még egyéb apróságokat, mint machete, balta, petróleumlámpa, és amit még majd kigondolok. A felszerelés hordókba, és úgynevezett búvárzsákokba kerülnek.

Március első napja, a békamentési szezon kezdete is. Mi is ezzel kezdtük a reggelt. István Hajnival, és a gyerekekkel ment ki a falu alá. Én is csatlakoztam hozzájuk. A másfél kilométer hosszú kerítés mellé kihelyezett 77 vödörből, összesen ezernél több, zömében barna ásóbékát szedtünk ki. Főleg a gyerekek voltak a szedők, nagyon élvezték a békák fogdosását. A több vödörnyi kvartyogó csapatot, az országút túloldalán, a nádas tó partján engedtük útjukra.

Ezzel el is telt a délelőtt. Ebéd után, a megpakolt autóval, tetején  kenuval, vissza kocsikáztunk a patakhoz. A vízre bocsájtott hajóba bepakoltuk a készletünket. Integetés a parton maradottaknak, és elindultunk.

István a futó edzése közben, úgy  számolta, hogy itt a patak vize óránkénti 3 – 4 km es sebességgel folyik. A mi kényelmes lapátolásunkkal ezt a sebességet megduplázhatjuk, és ha minden jól megy, az éjszakát a Zagyvába torkollásnál tölthetjük. De nem megy minden jól, mint ahogy az már lenni szokott.  Egy héttel korábban, feljebb, a nádastó – víztározónál a zsilipet megemelték, hogy ezzel a belső vízszintet növeljék. Az első kanyar után már láttuk is az eredményt.  Másfél lábbal lecsökkent a szint, alóla előkerült a gyékény, tömör falat alkotva hajónk előtt.

 Lassan haladva, kutattuk az átjárót, a gyenge pontokat. Néhány méter haladtával tisztább vízfelület húzódott előttünk. Itt könnyen haladtunk, majd erős csapásokkal gyorsulva vágtunk neki a következő sűrűségnek.

Így küzdöttük magunkat előre, a sűrűséget váltogatva a nyílt felszínnel, Tápiószele alá. Minden rossznak vége szakad egyszer, hogy még rosszabb kövesse. Partra szálltunk, felmentünk a gátra, hogy előre sétálva terepszemlét tartsunk. Bizony nem sok jóval kecsegtetett. Gyékény és nád, nád és gyékény  sűrű szövevénye, teljesen elrejtette a vizet a szemünk elől. Hajózhatatlanná vált a Hajta ezen szakasza.

 Bosszankodtunk, de nevettünk is. Nem adjuk meg magunkat. Jöhet a telefonos segítség, Hajni. Mire nagy derültséggel meg érkezett a Volkswagennel, már gát tetején vártuk a teljes rakománnyal. Jólesőn helyeztük magunkat kényelembe,  a meleg autóban. Tudtuk, hogy a falu után egy kis zúgó lesz, ami a sekély vízállásnál újabb kipakolást, átemelést jelent. Ezért a főútról jobbra lekanyarodva, a tájház után, a gyepes gáton, a zúgóig gurultunk. Itt, a már lecsendesült vízre helyeztük a kenut, és benne, elrendezve a felszerelést.

-        nem kell nagyon sietni, jobb, ha még vársz egy kicsit. Búcsúztunk nevetve Hajnitól.

Növényzettől mentes, kanyargós, szűk kanyonban, jó tempóban eveztünk. Felüdülés volt a sok erőlködés után. Nocsak mi ez a zaj. Zúgó. No nem a Niagara, de azért óvatosan suhantunk át két kő között.  Kellemesen telik a délután hátralevő része.  Alkonyodik. Előttünk vasúti híd. A jobb parton, hívogatón, öreg tölgyes áll. A hídnál partra szállunk, felmegyünk körűlnézni, éjszakázó helyet keresni. Iszonyatos robajjal vonat megy át a hídon. Hát ez itt nem lesz jó. Menjünk tovább, túl Tápiógyörgyén. Nem javaslom, ott az ártér most víz alatt van. És a gát túl oldala is. Tudom, ismerem a helyet, jártam arra horgászni elég sűrűn. Ez az erdő tetszik mindkettőnknek. Döntöttünk. A hajót vontató kötéllel húzom, István beül evezni, felfelé az erdő túlsó végéhez. Nem volt nehéz feladat, sokkal könnyebb, mint azt először gondoltuk, az árral, széllel szemben.

Nem kellett helyet keresgélni. A fák között, a magas parton, bárhol felállíthattuk sátrainkat. István nyársat vágott, én elővettem a Lappföldi, teleszkópos nyársamat. A vacsora sült lecsókolbász pálcikás,  kenyérrel. Meggyúrom a tésztát, aztán nyársakért megyek. A tűz a nedves fa ellenére is már szépen ég, jó parazsat ad.

István fafaragó mester. Művészi képessége, kézügyessége itt is jelentkezik. A kolbászt gondosan, szépen átlósan, keresztben irdalja, hogy ne csak jó, de guszta is legyen. A tésztát, kis vágódeszkáján vékonyra sodorja, egyenletesen feltekeri a botra. A végét, benyálazott ujjával, oda heggeszti.

Én két tenyerem közt sodorva vastagabbra hagytam. Az ö kenyere vékonyabb volt jobban megsült, az enyém vastagabb, és puhább lett.  Lila hagyma is került az iszákból az asztalra. 

A szél is elült,  csillagos tiszta éjszaka várt ránk.

Második nap

István volt a korán kelő. Sétált a környéken, én a horgászbottal próbáltam szerencsét. Rablóhalra, csukára mentem. Voblerrel, pergetve végig jártam az előttünk csörgedező szakaszt. Az ujj, túra horgászbotomat most próbáltam ki először. Hogy megy a dobás, milyen rugalmas. Ez kihúzva harminc cm rel rövidebb, csak másfél méter, összecsukva sokkal kisebb mint az „öreg „ amit eddig a túrákra magammal vittem. Még az sem kerül nyugdíjba, csupán a tengeri só már kikezdte, az olcsó, vas alkatrészeit.  Egyetlen hal sem reagált. No se baj, aki nem akar jönni, az marad. Mi mentünk.  A hídnál könnyű kis zúgó, lazán vettük az akadályt. A kitisztított mederben, frissen jó tempóban jutottunk át a „kertek alatt”. Ezt szó szerint kell érteni, hisz kétoldalt a magas part fölött pihent a falu.

 Öreg vashíd, modern beton építmény váltogatták egymást.

 Ismerős víz tárult fel előttem, évente eljövök ide horgászni. Míg itt laktam, gyakoribb látogató voltam. A gát eltávolodik, az ártér kiszélesedik és elárasztja a víz. Egyszer a mederben, másszor a sekélyvizű tavon forgatjuk a lapátot.

 Kezdenek bennünk felelevenedni a tegnapi emlékek. Kezdődik elölről. A nyílt vízfelületeket, sokhelyütt a hajdan fennakadt gallyak, elhalt gyékény és egyéb növényi maradványok borítják, úszó szigetekként. Még a valami fűféle is kinőtt rajta. Akármilyen sebesen hajtottunk is rá ezekre, csak beleragadtunk. Gyakran inkább a kezünkkel a növényzetbe kapaszkodva húztuk magunkat előre, mint hogy az evezőt használtuk volna. Nagyobb eredményt elérve így.

Pihenő. Hová is rejtettem a kamerát?

 Alacsony építésű hídhoz érünk, vagy csak a víz nagyon magas, mindegy, a lényeg, hogy még a kenu orra sem fér be a híd alá.

Visszaevezünk, és balra az ártérre fordulunk. Jó is ez egészen addig, míg az úthoz nem érünk. Ez is víz alatt áll, csak sekély. Megfeneklünk. Nem baj, a kis merülésű kenunál ez azt jelenti, hogy nyugodtan kiszállhatunk, a gumicsizmánkba nem folyik be a víz.  Itt könnyen húzzuk, a csizma a mélységmérő. Ezt a megoldást többször is alkalmaztuk a nap folyamán, a Tápió mentén.

Öröm tölt el a Bíbic hangjának hallatán. Ők is megjöttek és elhozták a tavaszt. Magányos szürke gém áztatja pipaszár lábait a hideg vízben.  A falutól távolodva, élettel telítődik a pusztaság. A gát messze, tágas ártér, messzire ellátni. A meder partját, sűrű bokros szegélyezi, köztük fák magasodnak, lábuk mélyen a víz alatt.

A következő híd alatt még a fejünk sem kell lehajtani.

Vizi Sorompó keresztezi, zárja el utunkat. Mintha csak jeleznék, stop, itt a hódok birodalmába hatolunk be, ne háborgassuk a lakókat

A mesteri fokon körberágott fa, miután már nem tudta tartani magát, pontosan keresztbe dőlt a patak felett, lezárva azt. A békés vándorok előtt a kis kapu mindig nyitva. Megkerülve a sorompót, tovább haladhattunk. Meg – megállva csodáltuk ezeknek az érdekes kis állatoknak a munkáit, a foga nyomait. Mint finom kis vésőjével a faszobrász munkálkodik az anyagon,  a már meglévő alakzatokból még jobban kihozni a benne rejlő szobrot.  Mesteri munka a Csókolódzó Hódpár.

Mennyi mindent rejt magában ez a kis mini vadon, amit csak a víz felől lehet igazán, a víz szintje felől nézve látni.

Jól kitaposott sáros ösvény

A húsz forintos mellett jól látható és a nagysága is érzékelhető az Európai Hód lába nyomának.

Észak Amerikai rokonával ellentétben nem épít gátat, csak valamilyen búvóhelyet keres készít magának.

Az alábbi képek, talán egy ilyen Hódvárat mutatnak.

A sok érdekes látnivaló feledteti az idő múlását. Kellemes időjárás mellett érjük el Ujszászt. Eddigre, a lakottabb vidék közeledtére, a Hód nyomok is elmaradnak.

Estére szeretnénk Szolnokot, a Tiszát elérni. Belehúzunk. Ezen a szakaszon, már tiszta a víz, csak a partról belógó ágakra, bedőlt fatörzsekre kell vigyáznunk. Ezen jól elmulatjuk az időt, néha az ágaknak kormányozva hajónkat.

Széles vízfelület, elettünk a zagyva.

A víz színe is más. Jobbra kanyarodva ráfordulunk, az alattunk növekvő víztömegre. A parton gyerekek figyelnek minket kíváncsiskodva, egy család sétál a parton.

Az ártéri erdő famatuzsálemei csodálatba ejtenek minket. Némelyiket körbeölelni, talán három ember is kevés lenne. Időről- időre kikötünk, partra szálunk, megmozgatjuk elgémberedett lábainkat. Nem vagyunk még hozzászokva naphosszat, ehhez a testhelyzethez.

Megered az eső, amolyan szép, csendes, áztató. Ránk kerülnek az eső kabátok, a csomagokat is letakarjuk, bár amúgy sem sok kárt tehet a vízhatlan csomagolásban rejtőzködő felszerelésnek.

Érdekes fára figyelünk fel. Ez már nem is a fa, inkább csak egy megdőlt fa, lelógó vastag ága. Jóval a talaj felett elvágták, és közvetlenül a vágás felett, pedig egy hód körberágta. Vagy először rágta, aztán vágták. A friss forgács még ott hever alatt

Utunk ezen szakaszán sok Tőkés récét látunk. Párosával kelnek fel előttünk. Ritkábban fácán is kerül a szemünk elé. Egy ízben Barkós cinegéhez kerültünk közel. Még a délelőtt, Nagykócsagokat láttunk. Kevés Szarkát, a falvak alatt Balkáni gerléket.  Egerészölyvet, szitáló Vörös vércsét is megfigyelhettünk. Tegnap este baglyok szálldostak a patak felett. Él az egész határ. Sok madarat figyelhettünk meg. Másfajta élőlény nem mutatkozott. A békamentő kerítésen kívül, itt csak egy vízbe vetődő békát láttam.

Újabb akadály. Hatalmas bedőlt fák duzzasztják a vizet. A jobb part mentén, esélyesnek látszik az átjutás lehetősége. A látszat nem csak néha csal. Víz színén fekvő, és alá merült jókora fatörzs akadályoz, az átjutásban. Visszaevezünk, a partnak visszük a hajó farát.  István ül hátul, ő végzi a nehéz munkát. A felső ágat átemelve rajtunk a víz közepére dobja. Én mozgatom az alsót. Elindítani, a folyam sodrára bízni nem sikerül, de azt elérjük, hogy felette, még ha súrolva is , és a kimagasló oldalágak között, ezen a szűk átjárón az árral, sikeresen, baj nélkül, túlju

Az eső néha eláll, az ég borús, későre is jár, szürkület. Milyen szerencse hogy még nincs zöld lombja a fáknak. A nappal oly csodálatos, csónakázás a zöld lombsátor alatt című program, ilyenkorra sötét tavasbarlangi kirándulássá változna. A kétoldalt sötétlő partok között csillogó  víz fénye is változik, jelezvén a sodrást, felszín alatti törzseket, ágakat. Sejtelmes a víz. Változnak az esti hangok. Ez megint valami zúgót jelent. Kikötünk, terep, azaz zúgó szemle. Húsz, harminc méter hosszúságban fodrozódik a gyorsan futó víz.  Itt sebesebb mint eddig volt, de vélhetőleg a kövek felett elegendő a víz réteg, hogy a kenu alját ne sértse fel.

Ellökjük magunkat a parttól és izgulva a ránk várótól sodródunk, evezőinkkel az egyenes irányt tartva, ügyelve, hogy ki ne forduljunk. Klassz volt, hamar túljutottunk. Kár hogy nem láttuk. 

Távoli fények tűnnek elő. Egy toronyház. A víztorony tetején, a repülők számára figyelmeztetésül villogó vörös jelzőfény. Ezek már jó azonosítási pontok.  István már telefonon tartja a kapcsolatot, feleségével, Hajnival. Ő vállalta magára azt a nem egyszerű feladatot, hogy elénk jön az autóval. Mivel mi sem tudjuk, pontosan hol vagyunk, ő meg találjon meg.  Egy a bizonyos, hogy lefelé úszunk a folyón. Az ellenkező irányt észrevettük volna. Lesznek majd hidak, és ahol egyszerűbb a partra szállás ott ér véget ez a kis túránk. Hídban nem volt hiány. Hajni az első hídnál várakozott, gyalogosan. Az autót lejjebb hagyta, ahol kivilágított parkolót talált a magas part mentén, és kikötésre is alkalmas helyet.

A meredek csúszós partra lépve alig sikerült megállni.  Élményekben gazdag másfél nap volt mögöttünk. Köszönet Hajninak a segítségéért.