Megérkezésem a szigetre, a táborhelyem.

                       Megérkezésem a szigetre, a táborhelyem.

Naponta többször megmártózom a tengerben. Időnként a szigonypuskát is viszem, ilyenkor hosszabban elidőzöm, zsákmány után kutatva.

A táborom mögött, elhagyva a boróka bozótost, jobbra nagy kövek magasítják a partot, elég hanyagul csak úgy egymásra dobálva. A  kőzet puhább részeit az idők folyamán a tenger hullámai elkoptatták, a víz elhordta, ezzel érdekes formákat alkotva. A reggeli kávémat itt a sziklákon fogyasztom, minden egyes nap megcsodálva, ami körül ölel itt engem. A domb tetején gondosan ápolt frissen, fehérre meszelt. kis kápolna. A szokásos kék díszítéssel.

 Ahogy az öböl és a mögötte húzódó kis kikötő felé tekintek, megakad a szemem az egyik közös alkotásunkon. A természeti erők kezdték, majd én folytattam. Egyelőre még, egy  ismeretlen személlyel közösen. Egy termetes kő, a tengerből, a vízből felugró, nyitott szájú kardszárnyú delfint formáz. Megfelelő köveket gyűjtöttem, mésszel fehérre festettem, majd a nyitott szájába szorítottam, pótolva a fogait. Egy természetes, fekete kőből szemet is kapott. Ezzel már jobban kiemelte, a tengervíz  alkotását. Később valaki, kevés kék festékkel, még tett hozzá, az ábrázolás tökéletesebbé tételéhez.

A sziklák a vízből nőnek ki, hol függőleges falat, másutt lapos, pihenő, fekvő hellyel csalogatva. Hasadékokkal, bemélyedésekkel változatos kövek felülete a mezítlábas sétákhoz való. A felület rücskös, nem csúszik meg a láb, ugyanakkor nem éles, nem szúr. Biztonsággal lehet ugrálni, kőről kőre. Alatta az érintetlen kékség. Halak úszkálnak, élelmet keresnek, és találnak is a víz alatti sziklákon. Ott egy csapat lelkesen szedeget valamit. Nem félnek, az embertől.

A templomdomb, sziklás félsziget. Keletre  és  nyugatra  egyaránt  végig tekintve a parton, sárgállik a laza homok. Itt a válaszvonal.  Jobbra sziklák, balra, lejtve, homokos föveny kilométereken át, mígnem egy újabb sziklás domb nyúlik a tengerbe, megtörve a folyamatot. A parti homoksáv után, befelé a szigetre Ősborókás terül el. Ezek a bokrok, fák, fogják el a szél hordta homokot. A tövükben dombokat emelve, nagy örömére a házi nyúl ősének, az üregi nyulaknak. Délutánonként a nyugodt csendben egészen közel merészkednek. Kedveskedni akartam nekik, ezért raktam ki a leveszöldségemből. Nem értékelték a gesztusomat, nem fogadták el. Ők tudják, de ennek  ellenére,  elviselik jelenlétem. Kezdik megszokni, hogy szomszédjuk is van, és nem csak napozó turista, hanem egy olyan ember, aki beköltözött az egyik bokorba.

 Hogyan is kerültem ide.

 Komphajóval jártam az Egei tenger cicládok szigetcsoportját. Ötletszerűen partra szálltam valamelyik szigeten, és pár napot ott tötve, barangoltam, abban a reményben, hogy találok egy számomra megfelelő táborhelyet.  Első szigeten találtam is jó helyet. Pár nap után azért tovább mentem,  még visszatérhetek ide. Irány a kaland, a felfedezés.

Egyik februári éjjel szálltam le a komphajóról a kikötőben. Meglepődtem, hogy több étellel, itallal szolgáló vendéglátó hely, taverna is nyitva van még ilyenkor is. Ez egy más világ, más szokásokkal. Kis pavilon a járda mellett, olyan, mint egy újságos, de itt főleg italt árulnak. Ezt már megszokhattam, hűtött  ásványvizet, sört, mindenütt árulnak. Veszek is vizet éjszakára, az utcán kevés eséllyel jutok vízhez. Békés , csendes az éjszaka.  A sötét ég telehintve csillagokkal. Elindulok a part mentén. Hová, meddig, most még nem tudom. Éjszakai szállás helyet keresek, ahol nyugodtam megalhatok. Gyakorlatom van már benne. A hajóról figyeltem a város fényeit, hogy a parton a sötétebb rész felé vegyem az irányt. Egy emlék parkba érek, kandeláberek világítják be a teret. Padok. Itt is maradhatok, nem jár erre ma már senki. Megpihenek, körülnézek.

Az út kivilágítva, de a tengerparti rész  sötétségbe vesz.  Veszem a zsákom és  arra megyek tovább.  Nem kell sokáig . A parti sziklák közötti puha homokon  majdnem lemegyek a vízig. Kitapogatom a helyet, jó lesz, itt alszom, leterítem a bivakzsákom, belebujtatom a 3 mm es, vékony derékaljamat. ebbe bele a tavaszi hálózsákom.  Elegendő ez itt délen, február ellenére is.

Háborítatlanul telt az éjszaka, szokásos jókedvvel indul a nap.

Új nap, új hely, új kaland. Milyen látványok kerülnek ma a szemem elé, hová jutok,  meddig maradok, mindez a jövő rejtélye.

Vissza kanyarodtam a központ felé. Tetszenek ezeknek a szigeteknek a falvai, városai.  Egyedi stílusuk, a fehérre meszelt falak, kékkel szegélyezett ablakok, teraszok, ajtók. A keskenyebb utcákon még egy gépkocsi sem fér el.

Itt töltöm a délelőttöt. Bolyongok az utcákon, nem tudok betelni a látnivalóval.  A kikötőben, egy padon ülve megeszem ebédre a sütödében vett , sós túros péksüteményt. Elnézegetem a hajókat, kis halászcsónakokat.

A turista információs irodákban, a hajó jegyirodákban, ingyenes sziget térképhez jutok. Kinézek magamnak egy ígéretes partszakaszt. Át kell vágnom a város szélén, majd  egy földnyelven.  Nyolc km nél nemigen lehet több.  Szatyor narancsot veszek, jó lesz szomjúság, de éhség ellen is. Az itteni narancs hihetetlen, ilyen finomat még soha nem ettem.  Amit otthon veszek, az savas, és csak megéhezek utána.  Ezeket éretten szedik le a fáról, édes, lédús, és olcsó. Naponta kilószámra eszem, egyik fő élelmem.

Elhagyom a várost,  a parti útra térek. Útelágazás. Balra a repülőtér, én jobbra megyek,. Az elágazás  egy Campinget zár közre  Zárva, de nem is akartam bemenni.  Később a nyár folyamán sem volt nyitva. Most előszőr megyek végig itt. Még nem sejtem, hogy hónapokat fogok eltölteni itt. Amott egy nagy parkoló a víz előtt. Ide fogok járni windsurf özni. Persze még erről sem selytek semmit, csakúgy mint sok másról. Igy a szép, jobb nem tudni a jövőt.  Minden nap új élménnyel gazdagit.  Hátam mögött messze a sziget közepén ezer méteres hegy magasodik. Még csak nem is sejtem, hogy ott a csúcs alatt , egy sziklafal töve rejti a mondabéli Zeusz barlangját. Nyáron majd miután vettem magamnak egy használt kerékpárt, azzal két napos túrát teszek és felmegyek a Zeusz hegyre. Istenem, mennyi csoda rejtőzik még, és vár reám.

Igy jutottam el borókás partra.

Kinéztem egy fenyőfát , amely alatt kényelmes  a hely,  és a tengerre szép kilátás nyílik. A ponyvát kifeszítettem és alá bevackoltam.  A mai éjszakám nem telt jól. Az élet már csak ilyen, no meg a természet. és a szél. Olyan erős szél vihar volt megint mint másfél hete. A ponyvámat szaggatta a szél, és hihetetlenül hangzik, de a ponyvámmal együtt engem is görgetett. Mit csináljak. Keresni kell valami csendesebb zugot. Ebben a szélviharban a ponyvát leszedni, őrültség. Maradtam, kínlódtam, és végül lebontottam a ponyvát.  Megdolgoztatott a szél. Alig húsz méterrel arrébb egy mélyedésbe lefeküdtem és nyugodtan töltöttem az éjszaka hátra levő részét. A szél elsüvített  felettem. Ponyvát nem kellett kifeszíteni, eső nem jött.

Majd harmadnap fedeztem fel ezt a bozótost, amelynek a közepe üres volt. Felül a lomb árnyékolt, és az egész mint valami zöld üreg.

Ahogy teltek a napok, egyre jobban berendezkedtem.  Már egy éve járok vissza és hónapokat töltök a  szigeten. 

 Új otthonra leltem.